Utálom, hogy nem szerethetlek

Sokunk életének egyik legnehezebb feladata a szülőinkkel való megbékélés. Gyermekként, ártatlanul és sokáig tehetetlenül függünk, kezdetben édesanyánk, később édesapánk felénk irányuló érzéseitől, mondhatni jóindulatától.

Kisbabaként az lehet a fikciónk a világról, hogy az körülöttünk forog, szüleink, de minimum Anya a nap minden pillanatában szolgálatunkban áll, és nem csak a legjobbat akarja, hanem adja is nekünk tökéletesen, tévedhetetlenül, hiszen ő mindent tud. Alap tézisünk, hogy a szülő jót akar nekünk. Ő a nagy, ő az erős, az „Isten” a mi szemünkben, aki nem csak eléri a szekrény legfelső polcát, magasba emel minket bármelyik pillanatban, meggyógyít ha baj van, de még azt is a lehető legjobban tudja hogy mit mikor és miért tesz.

Ezért az is evidens, hogyha bánt, azt is okkal teszi, hiszen bölcs és tévedhetetlen. „Joga van” szidalmazni, verni, molesztálni, az utcára rakni, legalábbis így érezzük.

És nekünk mihez van jogunk? Van - e jogunk haragudni, utálhatjuk-e őket?

És mit okoz egy gyűlölettel, szomorúsággal, fájdalommal telített szülő-gyerek viszony?

Minden gyerek szereti a szüleit. Így vagyunk kódolva, hozzájuk tartozunk, ők hívtak életre minket. Az egész életünket végig kíséri, hogyan bántak velünk. Ha szeretetet, biztonságot kaptunk, nyugodt környezetet, akkor nagy valószínűséggel jó alapokkal indulunk egy kiegyensúlyozott élet felé.

De mégis mi történik olyankor ha egyik, vagy másik szülő nem veszi figyelembe az igényeinket, ne adj’ Isten verbálisan és/vagy fizikálisan bántalmaz?

Egy bántalmazott gyermek lelkében teljesen jogosan megjelenik a düh, a fájdalom, a csalódottság. Harag, amiért bántják, amiért nem azt kapja, amit vár, a csalódás miatt érzett fájdalom. Az afelett érzett düh, hogy hát hogyan lehet szeretni valakit, aki visszaél a helyzetével, kihasználja nagyságát, és folyamatosan fájdalmat okoz? Azt az embert, Anyát vagy Apát, aki olyan dolgot tett, amiért képtelenség lenne szeretniük. Az, hogy egyszerre szereti és gyűlöli az anyját vagy az apját, egy olyan feloldhatatlannak tűnő ambivalencia, ami folyamatosan és módszeresen öli meg a lelkét. És ezt a „szutykot” cipeli majd egész életén keresztül tovább.

Hogyan lehet leélni egy életet úgy, hogy az első és legmélyebb kapcsolatunk már csalódásokkal tarkított, rosszabb esetben nem hozott mást csak rombolást? Milyen ember lesz abból, akit bántalmaztak? Milyen kapcsolatai lesznek? Milyen anya vagy apa lesz majd? És milyen lesz az a világ, ahol ilyen emberek élnek, tele fájdalommal, dühvel?

A válaszok nem túl kecsegtetők. Egy fájdalommal teli, szeretet nélküli gyerekkor nem szül magától boldog felnőtt kort. Ebből a harcból nem tudunk kikerülni sebek nélkül. A sebeket viszont meg tudjuk gyógyítani. Sok munkával, törődéssel, újjá építéssel.

Elfogadással, és a megbocsátással.

Ami nem azt jelenti, hogy keblünkre öleljük a bántalmazó szülőt, és minden bűnével kapcsolatban feloldozást nyújtunk neki. Nem azt jelenti, hogy mindenképpen helyreállítjuk vele a kapcsolatot, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

Inkább jelenti azt, hogy elfogadjuk, hogy ez történt, és hogy ezen már nem tudunk változtatni. Bármit is teszünk, ez lehetetlen. Ennek a lehetetlennek az elfogadása pedig nehéz. Nagyon nehéz, és valószínűleg sokáig is tart. Olyan mint a gyász. Tulajdonképpen az is.

El kell gyászolnunk a gyermekkorunkat. Hogy az nem lehetett olyan, mint amilyent megérdemeltünk volna. És nincs második esély. Ennek a megélése nehéz, fájdalmas, sok haragot gerjesztő folyamat. De a vége felszabadító és megszabadító.

Mindeközben magunknak is megbocsátunk, egyrészt azért hogy utáljuk azt az embert, akinek az életünket köszönhetjük, másrészt azért, hogy mindeközben szeretjük is... Elfogadjuk ezt a két érzést egymás mellett.

Mert szerethetem a szülőmet pusztán azért az egyetlen dologért, mert a szülőm, és mindeközben elutasíthatom akár az összes tettét, amit elkövetett ellenem.

Ha megszületik bennem ez az elfogadás, azzal elsősorban nem a szülőnek teszek jót, nem őt oldozom fel, hanem saját magamat. Nem kell többé cipelnem a méreggel teli zsákomat, ami tele van a keserűségem, szomorúságom, fájdalmam ragadós kotyvalékával, és folyamatosan mérgez engem, hanem megszabadulok tőle.

Hiszen az utálatom nem a szülőnek okoz fájdalmat, hanem nekem. Módszeresen megkeserítve a mindennapjaimat, a kapcsolataimat, az egész életemet.

Egy olyan embernek, akit bántottak, elvették ezzel az önbizalmát, az Ősbizalmát, a világ és emberek jóságába vetett hitét, talán a legnehezebb dolog azt mondania, hogy most eldöntöm, hogy magamért megbocsátok, megbocsáthatok.

Mert ennek az érzésnek a legnagyobb nyertese én leszek, aki mint egy romboló szenvedélytől, megmentem magamat. És azt mondom, hogy nem engedem hogy ez a fojtó szutyok megölje a lelkemet, és megkeserítse az életemet. A legnagyobb nyertese ennek az elfogadásnak én magam lehetek.

Mert ugyan arra már nincs lehetőségem, hogy a gyermekkoromat megváltoztassam, de ahhoz jogom van, hogy a további életemet átírjam, és olyan életet éljek, amit szeretnék!